Megtaláltam az előadásanyagot amiről írtam pár gondolatot a múltkor. Bemásolom, hogy mindenki olvasgathassa
Szerintem nagyon érdekes
A Debreceni Egyetemen szabadon választható tantárgyként felvehető a labdarugás elmélete és gyakorlata tárgy. Ebben a félévben több órán is téma volt a szurkolói mozgalmak. Az órák kivonatolt anyagait tenném be most a nagyérdeműnek. Nem mellékesen, az előadó: Sándor Mihály , szurkolói körökben jártas ember tudja kiről van szó.
1.óra
Huligánok, ultrák, egyéb szurkolói közösségek
„A futball jóval fontosabb annál, hogy csak a labdarúgókra bízzuk…” (egy ultra)
Hadd kezdjem azzal, hogy az általam behozott fotók és újságok nem a propagandát, hanem szigorúan az applikációt szolgálják, mert magam mélyen elítélem az erőszakot. Azt gondolom, az embert többek között az különbözteti meg a vadonban élő lényektől, hogy a legtöbb szituációban képes uralkodni az ösztönein, tudja kontrollálni indulatait.
A szurkolás lélektanáról sokan és sokat írtak, a legtöbb munka tudományos indíttatású-igényű, a szerzők zöme kívülállóként analizált, vont le konklúziókat, mondott ítéletet. Én nem vagyok tudós, nem foglalkoztam mélyebben szociológiával, pszichológiával vagy közgazdaságtannal, ellenben 36 esztendeje vagyok aktív drukker, és a lelátók eseményei, az azokat mozgató erők, a háttérben zajló társadalmi folyamatok eszmélésem óta érdekelnek.
A nyolcvanas évek végén írtam egy könyvet, a Kupagyőztes klubok krónikája volt címe, csupán folytatásait közölte az akkor még létező Képes Nemzeti Sport. A szerkesztőség felkérésére kezdtem meg 1992 szeptemberében a hazai és nemzetközi huligán-, illetve ultramozgalom históriájának az összefoglalását. Azóta ezernél több cikket közöltek tőlem ebben a témában itthon és külföldön, mondhatni szakértője lettem a jelenségnek, noha nem készültem annak. Úgy kezdődött, hogy a jelzett könyvhöz illusztrációul szurkolói fotókat kerestem, hiszen azok idehaza anno még tényleg ritkaságok voltak, a Kádár-rendszer irtózott a spontán szerveződő közösségektől, nem tudta őket ellenőrizni, ezért tiltotta is az ilyetén csoportosulásokat. Közellenségnek számítottak az úgynevezett B-közepek, leginkább a ferencvárosi, amely akkor a Népstadion P szektorában, a kanyarban gyülekezett, az Üllői utat évekig átépítették. Nos, kapcsolatba kerültem az olasz Supertifo nevű fanmagazinnal, lehozta a címemet, és özönleni kezdtek a számomra postázott montázsok, felvételek. Megdöbbentem, mert arról fogalmam sem volt, hogy tőlünk nyugatra mennyien gyűjtik az ultrafotókat, újságokat. Akkor írt Bruno Fabio barátom, a Supertifo egyik munkatársa, a négy nyelven tökéletesen beszélő közgazdász, akivel máig tartom a kapcsolatot. Fabio számos könyvet írt a témában, egyik művét, a Vita da Ultra címűt több nyelven kiadták. Ő kért fel az első dolgozat megírására ebben a témakörben, miután a nevemet ismerte az évente megjelenő olasz almanachból, amely a világ labdarúgásának legfrissebb adatait közölte évről évre, és a magyar meg a kelet-európai fejezeteket magam írtam bele. Úgy vélem, az idő rövidsége miatt csupán arra szorítkozhatok, hogy néhány fogalmat ismertessek, szurkolói típust bemutassak, ugyanis lexikonnyi adatot, információt a rendelkezésemre álló szűk időintervallumban lehetetlen bemutatni, ahhoz varázslóra vagy szélhámosra volna szükség, én pedig – engedelmükkel – egyikhez sem sorolnám személyemet…
Nos, akkor nézzünk egy-két terminust, amelyet érdemesnek tartok megemlíteni.
HULIGÁN: a szó eredetét homály fedi. Annyit sikerült kiderítenem, hogy valaha élt egy ír család Londonban, az O’HOULIHNAN, amely hírhedt volt botrányairól, hangoskodó, kötekedő férfitagjairól, akik nem vetették meg az italt. Faragatlan, szenvedélyes népségről volt szó, több véres verekedés fűződik a klán nevéhez. A XIX. század utolsó évtizedében, az angol vasúti közlekedésnek köszönhetően már nagyobb csoportokban tudták követni kedvenc futballcsapatukat a drukkerek, szombatonként utaztak, vasárnap templomba kellett menni. Ezek a rajongók olykor klubszínű kokárdákat, sapkákat, később zakókat, ingeket, nyakkendőket, még később sálakat és zászlókat viseltek, vittek magukkal, így azonosították önmagukat és riválisaikat. Az ezredfordulón egyre többször csaptak össze az ellenlábasok, a dél-londoni Millwall FC stadionját először 1920-ban be kellett zárni, mert a Newport County elleni találkozón különféle tárgyakat hajigáltak be a gyepre, 1931-ben, 1934-ben és 1938-ban újfent betiltották a stadionját. Még nem a rendőrökkel, hanem egymással verekedtek, a fegyvertelen bobbykat megütni ugyanis a biztos börtönbüntetéssel volt azonos. Nem készültek előre forgatókönyvek, nem volt céljuk a másik tábor szétverése, ha úgy adódott a pubokban vagy az állomásokon, ritkábban a stadionokban összeugrottak.
A II. világháborút követően az Egyesült Államokból érkező zenei irányzatok (blues, jazz, rock and roll) hatására bizonyos középosztálybeli, főként értelmiségi fiatalok társaságokba tömörültek, az ötvenes évek második felében berkeikben két stílus különült el. Az egyik a MODS nevet kapta, ideáljait az amerikai álomból merítette, kedvence volt a fiatalon (24 évesen, 1955-ben) autóbalesetben elhunyt színész, James Dean. Elegáns ingeket, pulóvereket, bőrből készült zakókat, kötött mellényeket hordtak, ápoltak voltak, imádták a gyors autókat, motorokat, néha serkentő drogokat szedtek (nem volt tilos Albionban), mintegy kötelező volt a Coca Cola fogyasztása körükben. A The Who együttes dalai tükrözték a legpregnánsabban életérzéseiket, értékrendjüket.
A másik irányzat a ROCKER volt, az ehhez a vonulathoz tartozók az agresszívebb fellépést kultiválták, hosszú hajat, szakállt növesztettek, kokaint fogyasztottak, farmer- vagy bőrszerelésbe bújtak, gyakran tetováltatták magukat. Terjedtek közöttük az amerikai hippik jelszavai a szabad szerelemről, sűrűn vettek részt államellenes tüntetéseken, kivált az 1968-as diáklázadásokban. Ideáljaik szintúgy amerikaiak voltak, mint a modsoké. Például a kiváló színész, Marlon Brando, a rock and roll legendás királya, Elvis Presley, a beat nemzedék legolvasottabb írója, az Úton (1957) című, elementáris hatású könyv szerzője, Jack Kerouac, az 1956-ban megjelent verseskötet, az Üvöltés költője, Allen Ginsberg, a The Doors együttes narkós énekese, Jim Morrison, a gitárvirtuóz, James Marshall Hendrix, akit mindenki csak Jimiként emlegetett. A keményebb vonalat a Hell’s Angels (Pokol Angyalai) szervezett motoros galeri képviselte. Az 1969-es altamonti fesztiválon (San Francisco), a Rolling Stones koncertjén hivatalos minőségben több rajongót is agyonvertek bőrdzsekis tagjai, ugyanis őket bízták meg a rendészeti feladatok ellátásával. Sokan utánozták őket Európában, különösen a Halálfejesek című film bemutatását követően. (Magyarországon rövid ideig vetítették, majd betiltották.)
Az 1960-as évtizedben a brit pályákon mindennaposakká váltak a verekedések, a rendőrség egyre nagyobb erőket volt kénytelen a biztosításra alkalmazni. A Heysel után a futballhuligánok többé nem viseltek klubszínű relikviákat, hogy ne lehessen őket azonosítani a hatóságoknak, hanem egyfajta sportos és igényes divat szerint öltözködtek (Umbro, Nike, Everlast, Lonsdale, Chevignon, Dr. Martens, Mentalita’ Ultra stb.), öltöznek ma is. A hajukat levágatják, napszemüveget tesznek fel, igyekeznek abszolút átlagember, hivatalnok vagy diák benyomását kelteni. Veszélyességi kategóriák szerint osztályozza őket a rendőrség (A, B, C), utóbbi képviselőit a világ összes stadionjából kitiltották, elvben tehát nem járhatnak a meccsekre. A brit National Front legtöbb tagja ebbe a kasztba tartozik. Az angol huligánok eredetileg nem alkalmaztak eszközöket, s csupán egymás ellen verekedtek, aztán a hatóságok egyre határozottabb akcióit követően felfegyverezték magukat. Sunderlandben például valóságos arzenáljukat kobozta el a Scotland Yard, géppisztolyokat, kézigránátokat, tőröket, viperákat, rakétákat foglalt le.
SKINHEAD: a hatvanas évek végén Angliában jelentek meg a fejüket kopaszra nyíró, bakancsos, paramilitáns osztagok, jellegzetes hajviseletükről kapták a bőrfejű nevet. Jobboldali, fajvédő nézeteket hirdettek, gyakorta összetűztek a bevándorlók (indiai, pakisztáni, arab, afrikai, karibi) lakta kerületek polgáraival, vagy zaklatták az angliai zsidódiaszpórákban élőket. Londonban és Manchesterben él nagyobb zsidóközösség. A hetvenes években egyre többször a futballmérkőzéseken is feltűntek, leginkább külföldön okoztak botrányokat, ahol a hatóságok még nem ismerték őket, nem tudtak ellenük határozottan fellépni. (Például: 1974, Rotterdam, Feyenoord-Tottenham, 1975, Párizs, Bayern-Leeds, 1977, St. Étienne-Manchester United). Kíméletlen harcot vívtak odahaza a punkmozgalom baloldali (főként anarchista) képviselőivel, a Sex Pistols, a Clash vagy az Exploited nevű zenekarok koncertjeit sűrűn megtámadták.
SHARP: a nyolcvanas évek végén (főként Spanyolországban és Olaszországban) színre lépett egy új, meghökkentő bőrfejű irányzat, a SHARP. Lényegében véve betűszó (SkinHead Against Racial Prejudice, ti. bőrfejű a faji megkülönböztetés és előítélet ellen). Szokták őket vörös skinekként említeni, azaz a balos ideológiával azonosuló kopaszokról van szó. Magyarországon nincsenek (vagy csak elenyésző kisebbségben), de például a volt szocialista országok közül Oroszországban, Lengyelországban, Csehországban, Kelet-Németországban (a néhai NDK-ban) és a St. Pauli révén Hamburgban erős a tendencia. A baloldali szurkolói csoportoknál, kivált a livornói kanyarban láthatjuk szimbólumként Che Guevara, Bob Marley, újabban Marx, Lenin, Mao, Sztálin portréit baszk, kubai, iraki, szovjet (sarló és kalapácsos) lobogókat lengetnek, igaz, kiteszik az úgynevezett konföderációs zászlót is. (Az amerikai polgárháborúban, 1861-1865 között az északi Unió ellen harcoló szakadár déli államokét.) Nem véletlenül Livornóban alakult meg az Olasz Kommunista Párt 1921-ben.
ULTRA: a szó latin eredetű, manapság „szélsőséges” jelentéssel fordítják a leggyakrabban. A politika zsargontárából került át a futball közegébe. A nagy francia forradalom alatt az újságok az 1791-es alkotmánnyal szembeforduló királypárti gárdistákat nevezték ultráknak. Idővel a jakobinus diktatúra alatt (1793-1794) a Maximilien Robespierre és Saint-Just ellen fellépő, szélsőbalos irányzatot minősítették ultraforradalmároknak. A leghíresebb vezetőik Hébert és Momoro voltak, akiket utóbb „veszettekként” említik. Valamennyit kivégezték.
Az „ultra” fogalom a hatvanas évek végén támadt fel az olasz labdarúgásban. Úgy tartják, az első organizáció, amely a nevébe foglalta a kifejezést a genovai Ultras Tito Doria volt, amely 1969-ben alakult. (A Tito elem a lelátók kedvencéről, az argentin balszélsőről és énekesről, Ernesto Bernardo Cuchiaroniról került a titulusba, nem pedig Jugoszlávia kommunista marsalljáról.) 1968-ban állt össze az azóta feloszlott, mitikus Fossa dei Leoni Milan.
DERBI: a kifejezés a Derby városnévből származik, ahol a két helyi futballcsapat összecsapásait állandó szurkolói botrányok fűszerezték. Elvben az azonos településen működő klubok találkozóira illene rá a fogalom, például a Milan-Inter, a Roma-Lazio, a Torino-Juventus, a Sampdoria-Genoa, az Arsenal-Chelsea, a Tottenham-West Ham, az Everton-Liverpool, a Manchester United-Manchester City, a Crvena Zvezda-Partizan Beograd, a CSZKA-Szpartak Moszkva, A Sparta-Slavia Praha, a Rapid-Austria Wien, a Dinamo-Steaua Bucuresti, az Olympiakosz-Panathinaikosz, a Galatasaray-Fenerbahce, az Arisz-PAOK Szaloniki, a Levszki-CSZKA Szófia, az FTC-Újpest mérkőzéseire. Az újlatin, főként spanyol nyelvterületeken az el clásico a megfelelője: Real Madrid-Atlético Madrid, Sevilla-Betis, Barcelona-Espanyol, Benfica-Sporting, aztán Latin-Amerikában a Boca-River, a Flamengo-Vasco Rio, a Fluminense-Botafogo Rio, a Corinthians-Sao Paulo FC, a Penarol-Nacional Montevideo, a Colo Colo-Universidad Santiago, az Alianza-Sporting Cristal Lima, az UNAM-America. A rendőri szervek óriási erőkkel készülnek rájuk, a kiemelten veszélyes címkével látják el őket.
FAIR BOKSZ: újabban terjedt el ez a terminus, amely a huligánok közötti verekedést szabályozná. Mobiltelefonon egyeztetik a helyszínt, az időpontot, rögzítik a létszámot, megállapodnak a küzdelem időterjedelmében. Egy az egyben lehet harcolni, tilos eszközt használni, a földre esett ellenfelet rugdalni, ütni, azt sem szabad inzultálni, aki megadta magát. Valahogy úgy, mint a középkorban vívott török-magyar párbajok alatt, bírók ügyelnek a szabályokra. Németországban terjedt el időben a leghamarabb, napjainkban elsősorban Lengyelországban és a volt szovjet tagköztársaságokban divat. Akár baráti érzületű csoportok is összemérhetik erejüket. A lengyeleknél ustawka a neve, a különféle magazinok tabellákat közölnek, jegyzőkönyveket, amelyeket a felek hitelesítenek. A Lech Poznan huligánjai tudtommal még nem veszítettek ilyen fair bokszot soha és sehol. Ők voltak azok, akik a budapesti magyar-lengyel előtt szétszórták a magyar rendőrségi kommandót, majd adott jelre felszívódtak a tömegben.
BARÁTSÁGOK: az azonos politikai elvek, a közös színek, de a véletlenek is befolyásolhatják a csoportok között szövődő baráti szálakat. A legtöbb cimboraságot aztán felemészti az idő, ebben a vonatkozásban a leghűségesebbek a németek, ahol évtizedek óta tart egy-egy nexus, például a Schalke 04 -Nürnberg vagy a Bayern München-Bochum kapcsolat. Itáliában gyakorta változik a viszony, vannak persze olyanok, amelyek kiállták a próbákat, például a Verona-Fiorentina vagy a Lazio-Inter kapcsolata. Olykor a színek hozzák közelebb egymáshoz a feleket (FTC-Rapid Wien-Panathinaikosz), máskor az egyező politikai hitvallás: Real Madrid-Espanyol Barcelona, vagy Sevilla-Deportivo La Coruna, Atalanta-Ternana-Innsbruck. Spanyolország különleges státusú, tekintettel a számos nemzetiségére. A baszkok jóban vannak egymással, szimpatizálnak az andalúz, a katalán és a galíciai klubok szurkolóival. Kivételt képez az említettek között a Betis és az Espanyol, mindkettő a falangista (spanyol fasiszta, Franco híve) irányzat megtestesítője. Hasonló megosztottság figyelhető meg Belgiumban (flamand-vallon ellentét), Svájcban (a német, a francia és az olasz kantonok rivalizálása), Franciaországban (a normann-breton, a provance-i italofranco és a gall nacionalisták vetekedése), Romániában (a magyar és román klubok közötti versengés) vagy a volt Jugoszláviában: Boszniában (szerb, horvát, bosnyák), Macedóniában (bolgár, macedón, albán). Olaszországban az északi ipari háromszögben, a Triangolóban lakók lenézik, afrikainak minősítik a délieket, főként a szicíliaiakat. Ott egyébként új jelszó terjed, amely a cataniai tragédiát is más megvilágítás alá helyezi: Ultras – il contro moderno regime, azaz Ultrák a modern rezsim ellen. A livornóiak így magyarázták: „elegünk lett abból, hogy az úgynevezett modern állam alapvető funkciói közül csupán kettőt óhajt gyakorolni: a kizsákmányolót és az elnyomót. Teszi mindezt hallatlan cinizmussal a saját érdekében, ám az adózó polgárok pénzén. Mivel az állam fikció, csak fogalmi szinten létezik, harcolni fogunk az állami elnyomást demonstráló karhatalom ellen.” (Ezek a gondolatok megegyeznek Mihail Alekszandrovics Bakunyin, egykori cári tiszt hírhedt és tiltott könyve, az Állam és anarchia tételeivel.)
Lengyelországban valóságos vazallusi szisztéma fejlődött ki, adott a három nagy szövetségesi alakzat, a TRIADA (Lech Poznan+Arka Gdynia+Cracovia), ezt tartják a legerősebbnek, miután a Lech még nem veszített ustawkát, az Arka hivatásos sportolókat (amerikai futball) tömörít, a Cracovia bicskásai pedig több gyilkosságot is elkövettek már. A COALICIA (Legia Warszawa+Pogon Szczecin+Zaglebie Sosnowiec) sem gyenge, a varsói Zyleta jóban van a Den Haag (a legfélelmetesebb holland banda áll mögötte), a Manchester United és a Juventus huligánjaival. A harmadik ligában a Wisla Kraków, a Slask Wroclaw és a Lechia Gdansk martalócai vannak. Mentalitásukról annyit, hogy a 2003. márciusi Slask-Arka (másodosztály) rangadón ők szúrták agyon a gdyniai hoolt. Nem éppen a fair boksz szabályai szerint aprították egymást. Szinte valamennyi lengyel csapat drukkerei betagozódnak e nagy hármas valamelyike mögé.
RÍTUSOK: megfigyelhető a világ stadionjaiban a globalizálódás, hasonló módszerek, szisztémák szerint folyik a szurkolás. A szervezett brigádok uniformisban, egyensapkákban jelennek meg, nem feltétlenül egyezik a csapat színivel viseletük. A sáljaikon, kapucnis pulóvereiken sem a klub, hanem a csoport neve és szimbóluma látható. Megafonos capók parancsai hangolják össze tevékenységüket Ázsiától Dél-Amerikáig.
Koreográfia: a politika eszköztárából került át a pályákra, tudtommal az első élőképet sportrendezvényen az 1936-os berlini olimpián a német nácik mutatták be. A totalitárius államokban nagy divatja volt a különféle pártünnepeken, Kubában, Észak-Koreában, Kínában manapság is gyakorta alkalmazzák. Demagóg módon kifejezi az együvé tartozást, a hűséget a vezér iránt, valamint a feltétlen engedelmességet, fegyelmet.
Arc- és testfestés: skandináv eredetű, Európában az ógermán törzsek viseltek harci színeket, tetoválásokat. Egyébként az archaikus természeti kultúrákban vallási üzenetük volt.
Félmeztelenség: a gyökerei is messzire nyúlnak vissza, a kelták például anyaszült meztelenül, egy szál sisakkal a fejükön indultak rohamra, hadd lássa az ellenség, hogy mijük van. A huligánok erejüket, izmukat, bátorságukat fitogtatják, olykor az ordító hidegben pedig azért vetkőznek félpucérra, hogy mindenki lássa, őket nem zavarják a szörnyű időjárás viszontagságai. Jelentheti azt is, hogy szolidaritást vállalnak a csapattal, amelynek futballistái is vékony trikóban, gatyában játszanak.
Pirotechnika: az alkalmazása a középkori keresztény ünnepekre vezethető vissza. Az egyházi körmeneteken a tűz, a fáklya, füst és a petárda durrogása az ördög nemkívánatos közelségére, a pokol várható miliőjére emlékeztette az ájtatos, bűnbánó hívőket. A maiak a háborúk hátborzongató külsőségeit, hangeffektusait imitálják általuk, hiszen az ifjabb nemzedékek zömének nem lehetnek frontszolgálatos tapasztalatai.
Háttal szurkolás: ez az egyik legnehezebben érthető és magyarázható szokás, melyre a válasz az ultramentalitásban rejlik. Hátat fordítanak a pályának, úgy ugrálnak, buzdítanak, miközben az azonos sorokban lévők egymás vállát átkarolják. Kifejezi, hogy az ultra feladata nem a meccsnézés vagy a meccsjelenetek lereagálása, hanem a szurkolás, és annak minősége, hangereje sohasem függhet az eredménytől vagy a csapat mutatott játékától. A meccset majd megnézik otthon, felvételről.
Hullámzás: az 1986-os mexikói világbajnokság alatt jött divatba. Az ultrák lenézik ezt a drukkolási formát, amely nem igényel szervezettséget, sem fanatizmust, ugyanis felállni, majd leülni mindenki képes.
Barras Bravas: a spanyol nyelvterületen „vad bandákat” jelent, a huligánokat nevesítik az összetétellel, míg az ultrák ottani neve „hinchas”.
La 12: szintúgy az említett nyelvterületen a 12. játékost jelenti, egyben a Boca Juniors legszervezettebb csoportja is ezt a titulust viseli.
Torcida: a portugál szó Brazíliában vált az elkötelezett szurkolók szinonimájává, már az 1930-as években működtek szervezett klubjaik a hatalmas dél-amerikai országban. Európában a Hajduk Split rajongói 1950 októbere óta nevezik így magukat.
Szurkoló világsztárok: számos kiváló labdarúgóról közismert, hogy ifjabb korában, még ismeretlen ifjoncként elkötelezte magát egy-egy klub mellett. Ha aztán magára ölthette imádott egyesülete mezét, duplán lehetett boldog. Diego Maradona ma is aktív tagja a La 12 Bocának, akár tinédzserként. Már akkor kijárt a „genovaiak” mérkőzéseire, amikor a rivális Argentinos Juniors mezében ontotta a gólokat. Paul Gascoigne angol huligán volt, amikor a háromoroszlános válogatott Európában játszott, sok meccsre átruccant haverjaival a kontinensre. Többször támadt dolga a rendőrséggel, még többször az itallal. Alex Del Piero az egyik torninói ultracsoport, a Commandos szervezett tagja volt, idegenbe is elkísérte a Zebrákat, később pedig a torinói fekete-fehér csíkosak meghatározó futballistájává vált, a második ligában sem hagyta el örök szerelmét, a Juventust. Francesco Totti a CUCS hangos tifosójaként állt meccsről meccsre a déli kanyarban, ki nem hagyta volna a piros-sárgák egyetlen fellépését sem. Ugyanezt tette Paolo Di Canio, csak ő a másik kanyarban szorongott, a Curva Nordban, ahol a laziós Irriducibili fasisztái között tombolt. Fernando Torres, a „Kölyök” a Frente Atlético kedvence, már csak azért is, mert sihederként tagja volt az Atlético Madrid híres-hírhedt ultrabandájának. Ezért szinte kizárt, hogy valaha is a Real Madridhoz igazoljon.
Idehaza Nyilasi Tibor volt anno a ferencvárosi B-közép egyik zászlóvivője, a hetvenes évek elején sohasem hiányzott a Népstadion P szektorából, ahol a zöld-fehér tábor gyülekezett. Talán meglepő, de Törőcsik András, az újpestiek egykori kiválósága is a Fradiért szorított, a BVSC-ben focizott ifistaként, és saját bevallása szerint nagy álma volt, hogy az FTC-hez kerüljön. Sohasem hitte volna, hogy egykori szurkolótársai, cimborái idővel kórusban fogják emlegetni a drága mamáját…
